|
1. rész
2010.08.04. 12:38
Délután egy óra, szörnyű fejfájás, szétkent smink, nyolc nem fogadott hívás - ezekből a jelekből tudom meg, hogy egy rendkívül jó buli részese voltam az éjszaka. Az emlékeim csak egy-egy pármásodperces eseményekből állnak, összeszóródva, mint egy puzzle, aminek a darabkái jó része hiányzik.
Ó, hogy be sem mutatkoztam? Akkor elnézést. Kiss Annamária vagyok, a barátaimnak csak Anna. Huszadik életévemet töltöm éppen. Győri lakos vagyok, az egyetem miatt költöztem fel pár napja Budapestre. Orvosira járok. Azt hiszem, ennyi bőven elég is.
Lassan felkeltem és rávettem magam, hogy fel is öltözzek, majd mikor ez megvolt és a fejemre is tűrhető kinézetet varázsoltam, kinyitottam magam előtt a hűtőt. Szétnéztem benne. Semmi mást nem találtam, csak egy kis tejet és egy félig megivott ásványvizet, így boltba vettem az irányt.
Felkaptam a pénztárcámat és a telefonomat, majd levágtattam a lépcsőn, míg az utolsó előtti lépcsőfokon beleütköztem valakibe.
- Ó, bocsi, nem figyeltem - szabadkozott a srác, akinek nekirohantam. Valahonnan ismerős volt, csak éppenséggel az nem jutott eszembe, honnan. Lehet az esti bulin láttam.
- Nem, nem, én sem figyeltem oda. Egyébként Kiss Anna vagyok. Most költöztem ide, olyan 3 napja - nyújtottam a kezem, amit a srác mosolyogva el is fogadott.
- Éder Krisztián vagyok és. fél éve élek itt - vigyorgott. Itt beugrott, hol láttam már őt. Sok-sok újság címlapján és a magyar weboldalak főoldalán. A zenéjét sosem hallottam még - ha ciki, ha nem és nem ismertem, tehát sosem alkothattam róla véleményt.
- Akkor én. lemennék - vakartam meg a fejem, mire Krisztián mosolyogva odébbállt.
- Ja, igen. Hát akkor, szia Anna. Örülök, hogy találkoztunk - mosolygott még mindig és felfelé tartott a lépcsőn.
- Szia - köszöntem én is és leszaladtam az autómhoz. Kinyitottam fekete Mustangom ajtaját és kifújtam magam. Helyes srác volt ez a Krisztián. de nem, nem tetszhet. Most nem.
Miután mindent beszereztem, négy teli szatyorral egyensúlyozva jöttem ki a bevásárlóközpontból. Egy új ruhával is megleptem magam, elvégre már jórégen nem vettem magamnak semmit, ez pedig különösen megtetszett.
Megkönnyebbültem, mikor beraktam a táskákat az autóba és megismerkedtem a ténnyel, hogy fél óráig megkímélem magam a cipeléstől, aztán meg már csak a felvonóba kell őket becipelnem.
Csak arra nem számítottam, hogy éppen akkor fogják javítani. Csodás! Idegesen fújtam egyet és odamentem a munkáshoz.
- Jó napot, elnézést, meddig nem megy még? - kérdeztem.
- Maximum két óra - nézett fel rám, majd újra munkájára koncentrált. Hát, ezt megszívtam, de erősen!
A második emelet felé érve már majd' leszakadt a kezem, és azzal nyugtattam magam, hogy már csak öt emeletet kell megjárnom. De ekkor majdnem újra beleütköztem valakibe. Mikor felnéztem rá, rosszkedvem ellenére vigyor húzódott a számon. Ilyen nincs!
- Ó, had segítsek - vett el tőlem két szatyrot, amit hálása meg is köszöntem. Igazán megkönnyebbültem, hogy már csak fele annyi cuccot kell cipelnem, mint az elmúlt fél órában.
- Hová tegyem? - kérdezte, mikor hazaértünk.
- A konyhába, légyszi - mondtam, miközben kinyitottam az ablakaimat. - Hogyan hálálhatnám meg segítőkészségedet? - kérdeztem tőle és lassan nekiálltam kipakolni a szatyrok tartalmát. Fél szemmel rápillantottam, ő pedig elmosolyodott.
- Hát. nem tudom - vonta meg vállát.
- Mi lenne, ha ma este nálam vacsiznál? Nem tudom még, mit főzök, de csak összedobok valamit.
- Na, az szuper lenne! Ma még semmit sem ettem, egykor sikerült felkelnem az ágyból és van még egy TV-s interjúm is, szóval tuti, hogy estig nem lesz alkalmam enni semmit - nevetett saját magán, ami az én arcomra is halvány mosolyt csalt.
- Hajnalig buli? Ismerős.
- Nem, csak felléptem az ország másik végén este tízkor, éjfélkor sikerült kijutnunk onnan, mert volt megint egy zűr a rajongóimmal. Visszafelé pedig egy percre sem hunytam le a szemem.
- Értem. Egyébként mesélj. milyen celebnek lenni?
- Én nem vagyok celeb - jegyezte meg Krisztián. - Maximum olyan ember, akit ismernek és van sok rajongója, de utálója is. Tehát inkább híresség, mint celeb.
- Ó, akkor bocs.
- Egyébként nagyon jó. Jó érzés kiállni a színpadra és mosolyt csalni többezer ember arcára. Annyira boldog vagyok, amikor kiteszem a lelkemet is, és látom, hogy nem hiába csinálom, amit csinálok. Ilyen pillanatokért érdemes ezt csinálni. Na meg a VIP-bulikért - viccelődött.
- De. nem zavar téged, ha megállítanak az utcán, akár bevásárlás közben? - kérdeztem. Igazából nagyon érdekelt mindig, hogy milyen lehet a híres embereknek, de nem tudtam kinek feltenni ezt a kérdést.
- Hát, bevallom, zavar egy kicsit, de. - nem tudta befejezni, ugyanis megcsörrent a mobilja. Megnézte a kijelzőt, majd felém pillantott. - Bocsi, lassan mennem kell. Már csörögnek, hogy szükség van rám. Akkor hatra átjövök.
- Rendben, menj csak - kísértem kifelé.
- Szia - adott egy puszit és a lépcső felé indult.
- Szia - integettem és bezártam az ajtót, majd nekiálltam a főzésnek.
Vélemények!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó