|
7. fejezet - We've to talk
2011.03.29. 17:44
Zita az egész utat végig beszélte, de az én gondolataim valahol egész messze kalandoztak. Hazafele még beugrottunk vásárolni, természetesen, megint nem csak azt vettük, meg ami tervben volt. Végül megpakolt bevásárlókocsival hagytuk el a szupermarketet.
- Mi van veletek, Krisztiánnal? – kérdezte Zita, mikor beszálltunk az autóba. Meglepődtem a kérdésén.
- Először is nincs olyan, hogy mi. Van ő és vagyok én. Amúgy nincs semmi, nem akarok belekezdeni egy kapcsolatba.
- De odáig vagytok egymásért, látni a szemeteken. Mikor Krisztiánnal beszélgettem a nappaliban, akkor is láttam rajta, hogy teljesen beléd esett. Hiába tagadod, én rajtad is látom, hogy nem közömbös számodra ez a srác, nem értem, miért kell tagadnod. Lehet, hogy nagyon boldoggá tenne, az is lehet, hogy ő az igazi, nem mehetsz csak így el mellette – okított a nálam 4 évvel fiatalabb és tapasztalatlanabb húgom. Elgondolkodtam azon, amit mondott és lehet, hogy igaza van. Valójában pont amiatt aggódtam, hogy vele mi lesz, hisz az életünk már annyiszor fenekestől felfordult, hogy már a számát sem tudom. Biztos vagyok benne, hogy bármennyire is bíztat most, neki is szokatlan, furcsa lenne, ha randizgatnék egy sráccal. Így is nagyon kevés időt töltünk együtt, hátha meg még mással is meg kellene osztanom a kevéske szabadidőmet.
- Hagyd rám a választást, rendben?
- Persze, de szerintem ő az, akire vársz. Nem tudod elképzelni, hány csaj ölne azért, hogy őt vegye észre Krisztián. Ne ejtsd pofára, rendben? Ha nem is akarsz vele lenni, kíméletesen közöld. Ne úgy, mint általában szoktad.
- Figyelj, megbízott téged, hogy győzz meg vagy mi van? Miért akarod ennyire, hogy összejöjjek vele? – kérdeztem már-már idegesen. Közben bekanyarodtam az utcánkba. A helyemen egy fekete kocsi állt, remek. Ez a nap egyre rosszabb lesz, amilyen jól kezdődött, olyan rossz vége lesz? Beparkoltam egy másik helyre. Próbáltam minél több nejlontáskát magamra aggatni, hogy ne kelljen kettőt fordulnom. Zita kezébe is belenyomtam kettőt, majd kis szenvedés után bezártam az autót. Az emeletre, felérve nagy meglepetésben volt részem. Krisztián állt a falnak támaszkodva az ajtónál. Amint meglátta, hogy fel vagyok pakolva, mint a málhás szamár, nyújtott a kezét, hogy segítsen nekem. Hálásan rámosolyogtam.
- Szia, hát te? Csak nem követsz? – kérdeztem.
- Sziasztok! Nem játszom kémeset, csak kíváncsi voltam mi van veled, hogy nem válaszoltál az smsemre. Amúgy meg ezt ebédnél az asztalon felejtettet – lóbálta meg a kezében lévő pendrive-om.
- Jézusom, köszönöm. Észre sem vettem, hogy nincs meg. Biztos kipottyant a táskámból – hálálkodtam. Minden arra vonatkozó tervem, hogy nem törődöm vele, elveszik abban a pillanatban, mikor a szemembe néz. Közben kinyitottam az ajtót, Zita be is ment lepakolni.
- Ugyan nincs mit. Szóval? Mi a válaszod?
- Figyelj, ne az ajtóba beszéljük meg, gyere be.
- Nem megyünk el, sétálni inkább? – kérdezte. Nem volt kedvem kettesben lenni vele, mert tudtam, hogy feladom minden elképzelésem.
- Sok dolgom van, ki kell pakolnom a cuccokat a táskából, vacsorát is kellene főznöm – soroltam az indokokat.
- Megcsinálom helyetted, menj csak – mondta Zita. Mindketten várakozóan néztek rám. Hát legyen, gondoltam, mi történhet?
- Okés, elmegyek. De, ha leégeted a házat, akkor pluszba meg is gyilkollak – fenyegettem meg viccesen a tesóm. Ő pedig haptákba vágta magát és tisztelgett.
- Értettem, asszonyom. Vigyázok a magam és a ház épségére is – mondta, mint egy katona. Elmosolyodtam, majd egy nagy sóhaj után elindultam Krisztiánnal. Kilépve a házból nem tudtuk eldönteni merre induljunk, egyikünk jobbra a másikunk pedig balra indult.
- Ezt a harmóniát – mondtam és mind a ketten elkezdtünk nevetni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó