Halk kopogásra ébredtem. Zita dugta be a fejét, aggódó arckifejésével és Tomival együtt.
- Gyertek csak be – mosolyodtam el halványan.
- Vihar van a Paradicsomban? –Tomika vigyorogva próbált jó kedvre deríteni, eredmény nélkül. Zita oldalba bökte, Tomika pedig csak megrántotta a vállát válaszul, jelezve, hogy nem érti a problémát.
- Mi a baj? – kérdezte Zita az ágyam szélére ülve.
- Vége – suttogtam azt az egy szót, aminek a kimondása tőrként fúródott a szívembe.
- De mi történt? – ölelt át vigasztalóan a testvérem. Most már Tomi is helyet foglalt Zita mellett az ágyon.
- Két külön világban élünk – adtam elő nekik is az amúgy teljesen alaptalan indokot.
- Ne kezd már te is ezt – háborodott fel Tamás. Sejtettem, hogyan érti, elég sablonos duma volt, de nem tudtam mit mondani Krisztiánnak, hogy ne bántsam meg. Hisz ez egy idióta kifogás, rengeteg olyan pár van, akik közül az egyik híres a másikuk pedig „civil”, köztük a húgom és ő is.
- Ne haragudjatok, de most egyedül szeretnék lenni egy kis ideig – szóltam végül hosszú idő után. Csendben felálltak, Zita még vetett rám egy aggódó pillantást, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudtam magammal mit kezdeni, mindig csak ő járt a fejemben. Tudni akartam, hogy mi van vele, hogy viseli a szakítást. De nem hívhattam fel, az ő és a saját érdekemben sem. Hirtelen eszembe jutott, hogy mindig emlegetni szokta, hogy rengeteget ír a közösségi oldalaira és mindig azt böngészte, amikor én épp a laptopomon dolgoztam. Türelmetlenül vártam, hogy bekapcsoljon a gép és betöltsön az oldal. Sietve regisztráltam és kikerestem Krisztián profilját, természetesen ezt is megosztotta a rajongóival, ha csak virágnyelven is. Egy idézetet osztott meg utoljára:
„Nem lesz jó nélküled, újabb csalódás,
nem is tudom, hogy ki voltál?!
Hazugság az egész, mégis elhittem minden szót, amit kimondtál.”
Tudtam, hogy ez nekem szól és borzalmas érzés volt, hogy ezt gondolja rólam, de inkább gyűlöljön engem, mintsem valami baja essen. Azért visszaírtam neki, a sok rajongó közt úgysem akad fenn a szeme az én bejegyzésemen.
„ Nem minden az, aminek látszik.”
Kikapcsoltam a gépet. Szép lassú léptekkel elindultam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. Felhívtam az irodát, hogy másnap nem megyek be, mert nem érzem jól magam. Ilyen idegállapotban nemhogy dolgozni, létezni is alig tudok. Mondták, hogy nem baj, úgysincs most nagy hajtás, pihenjem csak ki magam. Egész éjjel csak forgolódtam nem tudtam szabadulni Krisztián fájdalomtól csillogó tekintetétől, a fejemben villogott. Éjjeli szekrényemről is az ő tekintete nézett vissza, hisz oda volt kiállítva az első közös képünk, amit ő készített, amikor a parkban sétáltunk. Valahogy aztán még is sikerült elbólintanom pár órára. Rettentő fáradtan ébredtem, hatalmas, sötét karikákkal a szemem alatt. Megmostam az arcomat, de a helyzet csöppet sem javult. Összekötöttem a hajamat egy copfba. Felkaptam egy edzőgatyát, pólót, egy belebújós pulcsit és a tornacipőm. Bedugtam a fülhallgatókat és indítottam a zenét. Elraktam a kulcsot. A lépcsőházból kiérve a park felé vettem az irányt. Csak futottam és futottam, igyekeztem kiadni minden felgyülemlett feszültséget ezzel a rohanással. Egy pillanatra nem figyeltem oda és bele is ütköztem valakibe.
- Bocsi, nem figyeltem a lábam elé – szabadkoztam fel sem nézve.
- Nem, dehogy, az én hibám volt, beléd szaladtam – mentegetőzött ő is. - Egyezzünk ki abban, hogy mindkettőnk hibája volt – nyújtott kezet felém. – Peti vagyok.
- Dorka – mutatkoztam be. Magas, világos barna hajú, zöldes szemű srác volt. – Ne haragudj, de futok tovább, rám fér a stressz oldás.
- Én is épp ezért vagyok itt, csatlakozhatom hozzád? Kettesben jobban megy a futás is – kérdezte kedvesen. Igazából jól jött most egy kis társaság, nehogy teljesen magamba zuhanjak.
- Persze, gyere csak – nagyon sokat beszélgettünk. A sors iróniája, hogy ő is nem rég szakított a barátnőjével. Valamiért neki el tudtam mondani, hogy mi történt. Talán, mert nem ismer, és nem ítél el vagy, mert első pillanattól fogva érthetetlen módon megbíztam benne. Ez kölcsönös volt, ugyanis ő is megosztott velem pár kényes dolgot a múltjából és a jelenéből is. Jó érzés volt elmondani valakinek a problémáimat és nem titkolni azokat. Mikor már mindketten, majd’ kiköptük a tüdőnket, leültünk egy padra és ott beszélgettünk tovább.
- Örülök, hogy megismerhettelek. Őrültség, de én már most a barátomként tekintek rád – vallotta be miután telefonszámot cseréltünk és épp elbúcsúztunk.
- Dehogy őrültség, én is ugyanígy érzek – miután elköszöntünk, elgondolkoztam azon, hogy mióta én lettem Zita gyámja, maradt 2-3 barátom, akikre számíthatok, bármikor. Elmélkedéseimből a telefonom rezgése ébresztett fel. Ismeretlen szám volt. – Halló, Fehér Dorka – mutatkoztam be.
- Én vagyok az – szólt bele Ákos. – Hallottam, hogy betartottad az ígéreted, nagyon helyes. Este elmegyünk bulizni.
- Nem lehet, holnap dolgoznom kell.
- Pedig muszáj lesz. Engem meghívtak és neked is jönnöd kell, hogy jól mutass az oldalamon.
- Ott leszek – szinte fújtam a szavakat dühömben, majd lecsaptam a telefont. Mit képzel ez magáról? Utáltam a helyzetet. Sakkban tartott, tehetetlen voltam vele szemben. Azt kellett tennem, amit ő akar, ha meg akartam védeni Krisztiánt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.