Tomira néztem, aki tanácstalanul ült. Gondoltam egyet, és kimentem a szobából. Behúztam az ajtót. Senki sem volt kint. Elsétáltam Krisztián szobájáig, óvatosan belestem. Ő ott állt az ablaknál és kifele bámult. Kopogtam az ajtón, jelezve, hogy itt vagyok.

-          Szia – próbált mosolyt erőltetni az arcára

-          Hello, bocs, kicsit korán jöttem.

-          Semmi baj. Kajáltál már valamit?

-          Nem köszi, de nem vagyok éhes – néztem a szemébe. Fájdalom és elkeseredettség tükröződött benne.

-          Akkor lássunk neki, minél hamarabb kész leszünk, annál jobb – mondta és elkezdett pakolgatni az asztalán.

-          Krisztián – fogtam meg a karját, ami jóval izmosabb volt, mint ahogy az a tévében látszik – Valami baj van?

-          Nem.. Semmi – fel se nézett, csak tovább rendezgetett

-          Jó, de ha valakinek el akarod mondani, én itt vagyok

-          Köszönöm – nézett hátra, majd elővette az ágy melletti kis éjjeli szekrényről a vázlatot, amit eddig írtunk.

 Folytattuk a dalt. Egyszer valami dallam került a fülembe, odamentem a szintetizátorhoz, és próbáltam visszajátszani. Harmadik próbálkozásra sikerült is. Gyorsan lejegyeztem egy üres lapra, hátrafordultam, hogy lássam Krisztián reakcióját, de ő mintha itt se lett volna, ült az ágyon és merengett maga elé. Egyértelmű volt, hogy valami történt közte és a barátnője közt. Viszont nem akartam nagyon tapló se lenni, mert nem hiszem, hogy sok közöm lenne hozzá, miért pont nekem mondaná el…

 De nem akartam hogy itt eméssze magát, akármi is történt, így végül odaültem mellé.

-          Krisztián – mondtam halkan, de mintha megijedt volna, egy nagyot ugrott az ágyon

-          Kicsit elbambultam, na akkor folytassuk

-          Figyelj, mondd már el, mi bánt?

-          Á, semmi, hagyjuk

-          Már pedig én addig nem folytatom, ameddig el nem mondod. Tudom, hogy lehet, hogy a legkevésbé rám tartozik, de így nem megyünk semmire.

-          Elegem van már mindenből. Jó, akkor menj haza felőlem, nem akarok róla beszélni – emelte fel a hangját

 Elképedtem, egy másodpercre nem is tudtam megszólalni… Sose láttam még dühösen, és furcsa volt. Tényleg valami komoly dolog lehet, ha ennyire nem akarja elmondani. Fogtam magam, egy mozdulattal, felálltam, felkaptam a kis, barna székről a táskámat és sietve közelítettem meg a bejárati ajtót. Közben belebújtam a csizmámba.

 Becsaptam az ajtót. A folyosó másik végén jártam, mikor kiabálást hallottam. Hátranéztem, Krisztián rohant felém. Az arcán távolról látszott hogy nagyon szomorú. Ahogy egyre közeledett, arcképe egyre jobban kirajzolódott, és úgy vettem észre, mintha könnycseppek potyognának a kék szeméből.

 Ott állt előttem 2 centire. Ha egy tipikus amcsi filmben lennénk most főszereplők, akkor az következne, hogy a lány a srác nyakába ugrik és megcsókolják egymást.

 De ez nem egy filmrészlet volt. Nem is éltünk Amerikában. Ebből következett, hogy ez nem történhetne meg…. Nem is történt. 1 másodperc múlva azt vettem észre, hogy Krisztián már erősen szorított magához. Éreztem az arcán lezúduló könnyfolyamot. Megöleltem én is, és a hátát simogattam.

-          Sajnálom.. Én nem vagyok eredetileg ilyen bunkó.

-          Nincs baj. De szerintem menjünk vissza

 Visszasétáltunk a lakásba. Tomi az előszobában állt, és csodálkozó fejet vágott, mikor beléptünk. Valószínűleg az ajtócsapkodást hallhatta meg.

-          Most már visszamehetsz, minden oké – mondtam neki, ő pedig – szerintem látva Krisztiánt – bevonult a hálószobájába.

Leültem az előbb említett, barna székre, ő velem szemben az ágyra.

-          Bocs, csak már elegem van. Van elég feszkó így is, és most még rátettek egy lapáttal.

-          Elhiszem. Velem is volt egyszer-kétszer nagy őrület… És tuti nem gondoltad volna, de még tányért is törtem. – mosolyogtam

-          Az komoly… Huh, most elképzeltem – mosolyodott el egy pillanatra

-           Na, szóval, a barátnőmmel volt szerencséd találkozni, ő Melinda.

-          Ja, igen – húztam a szám

-          Nem igazán vagyunk már olyan szinten, mint az elején. Tudod, rózsaszín köd meg hasonlók. Valahogy sosincs időnk egymásra. És ez nem csak az én hibám. Viszont ő azt állítja, hogy amiért én hétvégén is mindig koncertezek, nincs időnk találkozni, és hogy én vagyok a hibás. És ez tökre felstresszel.. És most mivel jött ide?

-          ? – kérdőn néztem

-          Azt állítja… hogy… terhes – mondta dadogva

 Nem kaptam levegőt. Mindenre számítottam, még a legbizarrabb dolgokra is, de erre nem. Úristen. Rossz a kapcsolatuk és most bejön egy gyerek. Ez a legszörnyűbb. Elgondolkodtam, mit érezhet.

 Némán ültünk egymással szemben, senki sem tudott megszólalni. Végül ő törte meg a csendet.

-          Ugye? Kb. én is így reagáltam. Pont azért hívtam át, hogy szakítsak vele. Mert nem működik az egész… De most nem hagyhatom ott.. Az milyen lenne? Nagy taplóság

-          Hát valami olyasmi. Bár az se jó, hogyha csak a gyerek miatt maradsz vele.

-          Tudom, de nem tehetek mást – hajtotta le a fejét

 Szinte egyszerre álltunk fel. Odaléptem és jól megöleltem….

 Ott álltunk ölelkezve, mikor megkordult a gyomrom. Persze, ez is a legjobbkor – jegyeztem meg magamban.

-          Csinálok egy melegszendvicset – mosolygott rám Krisztián

-          Köszi – pirultam el

 Odahúztam egy széket a konyhapulthoz, és figyeltem, ahogy felfedezi életében először a konyhai eszközöket. A kenyér felvágása még profinak mondható volt, de amikor már a kellett volna beállítani, hogy milyen hőfokon süsse meg, ott tanácstalanul nyomkodott mindent össze – vissza.

-          Nem sűrűn használod a mikrót, ugye ? – toltam kicsit arrébb, betettem a szendvicset, és megnyomtam a Grill gombot

-          Ennyi? – nézett rám

-          Képzeld igen

 Megettük a szendvicset, közben Krisztiánnak is egyre jobb kedve lett.

-          Amúgy megvan a dallama a dalunknak

-          Király! Akkor mutasd csak meg most azonnal – mosolygott

 A tányérokat betettük a mosogatóba, és visszamentünk a szobájába. Leültem a szintetizátor elé, megkerestem a kottavázlatot, amit előbb firkáltam le gyorsan, és elkezdtem játszani…

 Mikor vége lett, egyszemélyes üdvrivalgás fogadott. Krisztián állt mellettem és tapsolt.

-          Nagyon vicces – néztem rá

-          Hallod, ez elég zsír lett

-          Örülök, hogy tetszik… Na, akkor, te vagy jó a dalszövegekben, hajrá. Most már alap is van, ügyeskedj valamit.

-          Nemár… Nem akarok egyedül szöveget írni. Segíts –nézett bociszemekkel

-          Jó, talán – húztam

-          Tudod mit? Írhatnánk egy duettet.

-          Nem is tudom…

-          Ne legyél már ilyen

-          Komolyan olyan, vagy mint egy nagy gyerek. Bármit elérsz… Vagy ezt csak én látom így?

-          Ki tudja – mosolygott gúnyosan

 Délután 4kor kész voltunk. Minden kész volt. Legalább is mait elvártak. Volt szöveg, dallam, lett belőle dal, ráadásul belementem a duettbe. Krisztián javasolta, hogy menjünk át, vegyük fel Pixánál, az egyik jó barátjánál, és nem mellesleg zenei producerénél.

 Először Krisz felénekelte a saját részét. Nagyon profi volt. Legalább is nekem annak tűnt. 2x énekelte fel, és már is szólt Pixa, hogy jó lesz, kijöhet. ” Egyre jobban izgultam. Ez előtt nem nagyon énekeltem emberek előtt. Csak 1-2 ismerősnek. És most itt áll velem szemben Krisztián, aki hazánkban mondhatjuk, hogy a legkeresettebb előadó, és Pixa, akiről csak annyit tudtam, hogy vérprofi a szakmában. És mi lesz, ha hamisan énekelek, vagy elrontok dolgokat. Tuti elrontom. És akkor..” – ezek kavarogtak a fejemben.

-          Réka, mehet – szóltak, én, pedig belekezdtem

 Remegett a hangom, semmi nem akart összejönni. Nagyon ideges voltam már, mikor ötödszörre vettük fel, és még mindig nem volt jó.” Miért velem történik? Pedig tudok énekelni. És most miért nem megy? ” – emésztettem magam

 Valószínűleg ezt kint is észrevették a srácok, mert Krisz szólt hogy jöjjek ki.

-          Bocs, valahogy nem megy – szabadkoztam

-          Nem para – szólt Pixa

-          Gyere, menjünk ki egy kicsit – húzott Krisztián

 Kimentünk a folyosóra.

-          Nem tudom, miért nem megy.. Pedig tudok énekelni, hidd el… Csak a stressz... Vagy valami…. Mert.. még sosem énekeltem olyan emberek előtt, akik egyáltalán értenek hozzá. És most itt vagytok ketten is – hadartam

-          Hé, nyugi kicsilány. Először is, elhiszem, hogy tudsz énekelni, ez tuti. És nem félj, nem harapunk. Tudod milyen volt az első stúdiózásom régen? Hangom se volt, hadartam, minden összejött. Tudom, mit érezhetsz…. Amúgy meg, én nem vagyok profi énekes, mert nálam ezerszer jobb énekesek is vannak, ezért mondom mindig, hogy én előadó vagyok, nem énekes. – mondta majd megölelt

-          Csináld meg a kedvemért – nézett rám a gyönyörű kék szemeivel

-          Jó, megpróbálom – mosolyodtam el

 Visszamentünk, Pixa épp kávézgatott. Odaálltam a mikrofonhoz, és elkezdtem. A dal alatt semmi sem járt az eszemben, csak arra figyeltem, hogy jól menjen…

 Úgy tűnt, hogy sikerült, mert kint láttam Kriszt ahogy önfeledten ugrál… Akkor már elhittem. Igen, ez sikerült. Igaz, még várt rám a refrén, de az talán könnyebb lesz, hogy nem egyedül éneklem.

-          Ezaz, gratulálok – ölelt át megint

-          Kösz

-          Ez lepipált minden eddigit. Atom jó volt

-          Tényleg jó lesz – szólalt meg Pixa – De most nyomás befele, vegyük fel a refrént és húzzunk haza, álmos vagyok, már 8 óra

-          Oké – szólaltunk meg egyszerre

 Felvettük a refrént, ami nagyon jól ment, sokszor néztünk egymásra Krisszel, feloldódtam nagyon. Kész voltunk, kiírták CDre hogy be tudjuk vinni a zenesuliba.

-          Hazavigyelek? – kérdezte már lent

-          Nekem mindegy. De elmegyek én gyalog is – mondtam, mert nem akartam tolakodó lenni

-          Szívesen hazaviszlek, vagyis viszünk – nézett Pixára – Először őt kitesszük nálam, és utána majd téged, az úgy jó?

-          Ahha, köszi

 Beültünk a kocsiba. Kívülről se volt semmi, de belül. A huzat, és a műszerfal, plusz az extra kiegészítők…Kicsit elcsodálkozhattam, mert már csak azt hallottam, ahogy csapódik az ajtó, és Pixa eltűnik a sötétségben :)

 Később én is kiszálltam a kocsiból, Krisz pedig – udvarias férfi módjára – felkísért

-          Köszi… Mindent… A lehetőséget… Azt hogy bízol bennem… Ja, és a fuvart is – mosolyogtam

-          Ezeket nem kell köszönni. Na, akkor jó légy, vigyázz magadra, majd beszélünk – mondta majd elment, én pedig bementem a lakásba

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés