Aznap este semmit nem csináltam, csak lefürödtem és beültem a tévé elé. Bekapcsoltam és azt láttam, hogy mindenhol az ünnepi műsorokat reklámozzák. Ekkor esett le, hogy holnap szenteste.

Nagyon elszomorodtam… Ugyanis ez volt az az ünnep, amit nem szerettem. Nem kis dolgok miatt mint egyesek. Hanem elég szomorú dolog miatt. Ugyan is a szüleim, a vérszerinti szüleim sajnos elhunytak. Ha ez nem lenne elég, tetőzi, hogy karácsony másnapján, 26-án haltak meg autóbalesetben, ahol a másik kocsi sofőrje volt a vétkes, ugyanis részeg volt. És én ez miatt vesztettem el a szüleimet 17évesen. Igaz, hogy akkor már nem voltam gyerek, de ez ugyanúgy borzalmasan érintett. Amikor boldogan hazajössz, és várod a szüleidet, hogy együtt legyetek ezen a napon, és nem jönnek… Késő van, de még mindig sehol… És egyszer hívnak hogy meghaltak…

 Nehezen tudtam feldolgozni, pszichológushoz nem akartam járni, mert bíztam abban, hogy ezt én majd egyedül átvészelem. Eleinte nem így volt. Bezárkóztam, nem jártam sehova, senkivel sem beszéltem. Otthon ültem és merengtem azon, hogy mi lett volna ha… Később a bánatomat egy hasznos dologra fordítottam, elkezdtem rajzolgatni. Minden félét… Így vált ez mostanra a hobbimmá. Talán a rajzolás, talán valami más, de segített kijutni a ” gödörből” . Azóta viszont minden karácsonyt egyedül töltök, ami szomorúságot hoz az életembe. Minden év December 26án kimegyek a temetőbe, meglátogatom a szüleimet, viszek virágot, és elmesélem nekik a legfontosabb dolgokat, mert tudom hogy ők meghallgatnak és fentről is vigyáznak rám…

 Másnap reggel korán kidobott az ágy. Pedig legszívesebben egész Karácsonyi idő alatt az ágyban feküdnék csak. De ezt nem lehet. Felkeltem, megittam a forró kávémat, és bekapcsoltam a tévét. De szinte azonnal ki is, mert nem volt kedvem Karácsonyi műsort nézni, ahol együtt van a család, szeretik egymást és boldogok. Bekapcsoltam a laptopom. Felmentem Twitterre, és kiírtam : ” Boldogabb Karácsonyt, mint az enyém :S ”  ” Tegnap jó volt, tudok énekelni, kösz @ederkrisztian és @pixastudio ”  ” Egész nap punny, máshoz nincs kedvem se, és erőm se ”

 Egész délelőtt punnyadtam az ágyban, gondolkoztam. Mindenen, amin csak lehetett, például, hogy menni kéne táncolni, de most nincs, majd Januártól… Minden féle eszembe jutott…

 Úgy 2 fele, csöngetést hallottam. Félálomban voltam, így nem volt biztos, hogy tényleg megtörtént, ezért kimásztam az ágyból, és az ajtóhoz baktattam. Kinéztem a kis fémkukucskálón, és Krisztiánt láttam. Megfordult a fejemben, hogy nem nyitom ki. Nem volt kedvem most senkivel se jópofizni. Még vele se. De nem akartam hogy bunkónak nézzen, így lassan kinyitottam az ajtót. Ott állt előttem vacogva. Egy fekete vékony kabát volt rajta, farmernaci, egy táska a kezében és az elmaradhatatlan Supra, a kollekcióból most valószínűleg egy új, fekete-arany volt rajta.

-          Szia, na mondd – néztem

-          Mit??

-          Hát amiért jöttél.

-          Csak átugrottam, mert erre jártam.

-          Hát akkor láttál, szia – csuktam be az ajtót, de azonnal ki is nyitottam. Nem akartam megbántani.

-          Krisztián – fogtam meg a karját – Gyere be

-          Nem akarok zavarni – hajtotta le a fejét.

-          Nem zavarsz… És egy barát jó lenne most – mondtam, miközben a cipőjét vette le, de a barát szónál megtorpant és rám nézett.

Nem szólt semmit, csak megölelt… Nekem, pedig az első könnycsepp súrolta az arcom. Éreztem, hogy ezután patakokban fog zúdulni, ezért gyorsan bementem a fürdőszobába. Ez volt az egyetlen menekülési hely. Mikor az ajtó csapódott, ezer meg ezer könnycsepp szállguldozott végig az arcomon. Lerogytam a kis, szürke szőnyegre és sírtam. Nem tudom, mi váltotta ki belőlem. Talán az hogy úgy érzem, találtam egy barátot, akivel nagyon jó lehet a kapcsolatom. Meg mert eszembe jutottak a szüleim. Ez mindig sírásra késztetett. A kilincs mozogni kezdett, majd az ajtó nyikorgásra kaptam fel a fejem. Elfelejtettem bezárni.

-          Mi a baj? – nézett rémülten, mikor meglátott a földön, sírva

-          Lényegtelen – töröltem le a kósza cseppeket

-          Biztos fontos lehet, ha ez miatt ilyen rossz a kedved. Nem szokott az ember csak úgy sírni – huppant le mellém – Hallod, nekem elmondhatod – emelte fel a fejem

-          Szüleim… - kezdtem megint sírni – A szüleim…. Borzalmasan hiányoznak

 Mikor ezt kimondtam, Krisztián szorosan magához húzott. Éreztem a parfümillatot rajta, eszméletlen volt. A hátamat simogatta és nyugtatott.

-          Nyugi… Csssss…Nyugodj meg, naa..

 Ott ültünk egy ideje már, őt is zavarhatta, mert fészkelődött.

-          Gyere – nyújtotta a kezét, és felhúzott a földről

 Visszamentünk a szobába és leültem az ágyra. Ő kiment és pár perc múlva egy gőzölgő pohárral a kezében jelent meg.

-          Tessék, remélem iható – mosolygott biztatóan

-          Köszi

-          Mesélsz róla? – ült mellém

-          Nem tudom. Nem nagyon meséltem erről senkinek. Csak Ábelnek. De úgy érzem, tényleg, nagyon bírlak és megbízom benned… Remélem, nem teszem rosszul…

-          Szerintem nem – ölelt meg

-          A szüleim… Mikor 17 voltam.. Autóbalesetben meghaltak – néztem fel, mire Krisz bátorítóan még jobban megölelt, mintha így adna át energiát és venné el a szomorúságot. – Már elég nagy voltam, de nem tudtam feldolgozni. Begubóztam és ki se mozdultam hosszú ideig. Aztán elkezdtem járkálni és akkor kezdtem el rajzolgatni is. És ezek – később a fotózás – segítettek. Ma már jól vagyok meg minden… Csak ez a 3 nap nehéz nekem… - fordultam szembe vele – Tudod, a szüleim 26án haltak meg, Karácsonykor – kezdett potyogni a könnyem

-          Jaj, Réka, annyira sajnálom – törölte le az arcomról

-          Köszönöm. És hogy elmondhattam.

Felálltam és az ablakhoz mentem. Kinéztem, már kezdett sötétedni. Mindenhol karácsonyi fények, a családok már együtt… Szép volt látni, kár hogy ez velem már nem történhet meg.

-          Na, gyere ide – állt meg mögöttem és húzott a mellkasára

-          Köszönöm. Tényleg

 Egyikünk se vette észre, csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki ” köhög ” . Megláttam Ábelt a szobaajtóban. Ugyanis neki van kulcsa ide.. Vajon mióta állhat ott – gondoltam. Arrébb léptünk egymástól.

-          Azt hiszem, most már nem leszel egyedül. Akkor én megyek. És kitartást. A számom pedig megvan, ha kell valami vagy csak beszélgetni akarsz, hívj vagy gyere át – mondta és eltűnt a szobából.

-           

 Én utána mentem, kikísértem.

-          Hívlak – néztem rá és elmosolyodtam

-          Ez az a Réka akit először láttam. Akkor szia – ölelt meg én pedig adtam az arcára egy puszit. Ezt olyan ” köszönöm ” – nek adtam

 Kilépett és el is tűnt a sötétségben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés