|
1. fejezet - when I first see you
2011.03.12. 09:06
Az ágyamban feküdtem, az igazak álmát aludtam, hirtelen a telefonom ébresztőjére riadtam fel. Remek, újabb reggel, újabb megpróbáltatások. Kipattantam az ágyból, mert tudtam, hogy minél tovább halasztgatom, annál nehezebben fog menni az ébredés. Kicsoszogtam a konyhába, hogy felrakjam a kávét főni.
- Zita, ébresztő! – kiabáltam be a húgomnak, még volt másfél óra a becsengetésig, de tudtam, hogy szereti elhúzni a reggeli készülődést. Nem hallottam semmi féle zajt a szobájából kiszűrődni, ezért benyitottam, a takarót a fejére húzva aludt. – Kelj fel álomszuszék, mert megint elkésel! – rántottam le róla a takarót. – Rendben, akkor megyek a hidegvízért – indultam el ki a szobából.
- Dorka, ne szórakozz, fenn vagyok – mászott ki az ágyból. – Most örülsz?
- Rettenetesen – mondtam vigyorogva, majd elindultam, hogy elkészítsem a tízóraiját és az én reggeli kávémat. Mikor elkészültem, elindultam felöltözni, majd a fürdőbe. Már javában a kávémat fogyasztottam, amikor Zita is belépett a konyhába. Kezét felém nyújtotta, jelezve, hogy ő is kér kávét.
- A-a kisasszony, 21 éves korodra koffeinfüggő leszel, mint én és hidd el nem olyan jó dolog.
- Ilyenkor olyan vagy, mint anya – erre nem tudtam mit válaszolni, inkább csak legyintettem neki. 17 évesen, hogyan is érezhetné át ezt az egészet. Szó nélkül felálltam, hogy berakjam a bögrémet a mosogatóba.
- Indulhatunk? – kérdeztem.
- Persze! – válaszolta, felkapta a táskáját, és mint egy jó kisgyerek várakozóan beállt az ajtóba. Besiettem a szobába és felkaptam a mappámat és a táskámat. A húgom már türelmetlenül topogott az ajtóban. Kinyitotta az ajtót majd lesietett a lépcsőn, én pedig ráérősen bezártam az ajtót és elindultam a kocsi felé. Beszálltunk a kocsiba és egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz, leparkoltam a sulijánál ő pedig kiszállt halkan elköszöntünk egymástól és én már hajtottam is tovább a munkahelyemre. Egy rendezvényszervező cégnél dolgoztam, ami először mesebeli munkának hangzik, ám néha kész téboly tud lenni. Imádom a munkámat, de vannak emberek olyan kívánságokkal, amiket elég nehéz teljesíteni, sőt néha lehetetlen. Gondolatmenetemet befejezve, arra eszméltem, hogy már az irodám ajtaja előtt állok. Leültem az íróasztalomhoz, nem sokkal később valaki kopogtatott.
- Szabad! – kiáltottam ki. Laura volt az, épp az esküvőjét terveztük.
- Szia, Dorka! A fotós-ügyben jöttem, azt hiszem megtaláltam a megfelelő embert, aki fényképezhetné életem legszebb napjának eseményeit. Be akarom mutatni neked, mielőtt hivatalosan is megbízom. Még tanul, de már több hírességet is fotózott és engem meggyőztek a munkái.
- Figyelj, ahogy gondolod, de nem gondolod, hogy jobb lenne egy profit megbízni vele. Nem akarok ez ellen a jelölt ellen sem beszélni, de van egy mappám, tele fotósok telefonszámaival. Ha te őt akarod, akkor nincs ellenvetésem, de jól fontold meg!
- Már sokszor átgondolom, szerintem ő tökéletes a feladatra. Krisztián, gyere be, kérlek! Fehér Dorka, Éder Krisztián – mutatott be minket a másiknak. Krisztián nem volt túl elegánsan öltözve, magas szárú cipőben és póló-farmer összeállításban és sapkában volt. Nem volt túl rokonszenves, úgy viselkedett, mint valami sztárpalánta.
- Szia – köszönt barátságosan.
- Helló – válaszoltam csöppet sem kedvesen. Grimaszolt egyet, jelezve, hogy nem tetszik neki a stílusom. A megbeszélés olyan hosszúra sikeredett, hogy mire végeztünk, lejárt a munkaidőm. Elköszöntem Lauráéktól és elkezdtem szedelőzködni. Eszembe jutott, hogy be kell ugranom a boltba, mert még nem csináltam ebédet, de amúgy sincs semmihez sem alapanyag.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés