|
15.fejezet-Icecream
2011.04.30. 16:44
Miközben Tamásra vártunk, a hasam megkondult, jelezve, hogy ideje lenne valami táplálékot magamhoz vennem.
- Csinálok enni, kértek? – kérdeztem meg Krisztiánt és Zitát is. Mindketten bólogattak. Elindultam a konyhába. Szerencse, hogy amikor ruhákat vásároltam, sikerült befutnom egy élelmiszer boltba is, ezért, a hűtő nem tátongott üresen, sőt szinte csordultig volt, mindenféle finomságokkal. Végül úgy döntöttem, hogy gordon bleut készítek, rizzsel. Neki láttam, a hús töltésének. Eszembe jutott, hogy vannak itthon gyümölcskonzervek, ezért a sajátomba a sajt és a sonka mellé barackot is raktam. – Kértek a gordonba banánt, barackot vagy ananászt? – kiáltottam be a nappaliba.
- Nem, fúj – szólt vissza Zita. Sejthettem volna, hogy ő nemleges választ fog adni.
- Én kérek szépen bele, barackot – sétált ki Krisztián a konyhába. – Segíthetek?
- Hát, ha szeretnél, akkor persze. Tessék, beleforgathatod a kész húsokat a zsemlemorzsába – adtam át neki a tálat a morzsával együtt. Csendben ügyködtünk egymás mellett. Éppen végeztünk az ebéd elkészítésével, amikor csengettek. Kinyitottam az ajtót és Tomika állt velem szemben.
- Csá! – köszönt vigyorogva.
- Szia! Gyere csak be – álltam félre az ajtóból.
- Kölyök?
- Ebédet csináltunk, úgyhogy épp a konyhába van. – Menj csak, nézd meg.
- Okés, úgyse láttam még köténybe – mondta még mindig vigyorogva. Hihetetlen, hogy amióta ismerem, még sose láttam mosoly nélkül. – Szevasz, haver! Milyen házias lettél! Ilyet otthon is csinálhatnál néha és akkor nem kéne folyton kaját rendelni. Sőt, meg tanulhatnál mosogatni is.
- Aha, én leszek az új házvezető – szólt vissza Krisztián is. Én csak csendben nevettem a beszólásaikon. Az utolsó simításokat végeztem az ételen.
- Oké, aki akar jöhet enni – szóltam nekik és Zitának is bekiabáltam, aki épp a szobájában volt.
- Én is kapok? – kérdezte Tomika kiskutya szemekkel.
- Nem, neked nézned kell, ahogy eszünk – felelte Krisztián. Játékosan megütöttem Krisztián karját.
- Persze, hogy ehetsz, direkt annyit csináltam, hogy neked is jusson. Zita! Gyere már ki vagy nélküled kezdünk el kajálni – kiáltottam be megint a húgomnak. Már megterítettem az asztalt és csak őt vártuk.
- Jövök már! – szólt vissza. Égnek emeltem a tekintetemet. Mindig annyit tud szöszölni mindennel. Ő tipikusan az a lány, aki még a saját esküvőjét is képes lenne lekésni. Csodák-csodájára tényleg megjelent az ajtóban, pár másodperc múlva.
- Na, most, hogy a grófnő is megérkezett, neki állhatunk enni – végignéztem Zitán. Nem úgy nézett ki, mint aki egy szombati ebédhez készül, egy átmulatott éjszaka után. Jobban hasonlított arra, mint amikor valaki randizni készül. Egyből megértettem mindent. Annyira aranyos volt, ahogy egymásra néztek. Az ebéd, csendben zajlott. Így is észrevettem, ahogy Tomika és Zita szemezgettek egymással. Eldöntöttem hát, hogy kettesben hagyom őket, ebéd után. Had beszélgessenek, ismerkedjenek. Amikor elpakoltunk ebéd után, elő is álltam az ötlettel.
- Krisztián, nem megyünk el egy cukrászdába, hogy hozzunk valami desszertet? Mondjuk fagyit?
- De, persze, mehetünk – vette egyből az adást Krisztián. – Nektek hozzunk valamit? – fordult Tamás és Zita felé.
- Igen, én rágó ízű fagyit kérek – mondta Tomika. Már meg sem lepődtem, a szokatlan kérésén.
- Én pedig csokifagyit – felelte Zita.
- Oké, akkor mindjárt jövünk! – köszöntem el. Felkaptam a kocsi kulcsot, a napszemüvegem és elindultam cipőt húzni. Krisztián is követte a példámat. Mikor kiléptünk az ajtón, egyből feltette a kérdést.
- Szerinted összejönnek?
- Hát, szerintem igen. Vagyis eddig egyszer láttam ilyennek a húgom és akkor is 1 évig járt a sráccal. Szerinted?
- Tomit is ritkán látni ilyennek. De te beleegyezel ebbe, mármint nem zavar, hogy Tomi majdnem 8 évvel idősebb nála? – érdeklődött, miközben mentünk lefele az autómhoz.
- Figyelj, inkább Tomikával járjon, akit én egy nagyon kedves, aranyos fiúnak ismerek, mintsem beleessen abba a hibába, mint anno én Ákossal, hogy rossz emberbe szeressen bele – magyaráztam, miközben kinyitottam a kocsit.
- Á, értem. Amúgy, nem vezethetek én? – kérdezte csillogó szemekkel. Sejtettem, hogy lecsap a lehetőségre, minden pasi megbámul, amikor ebből az autóból szállok ki. – Nem gondoltam volna, hogy ez a te autód, mármint, egy Mini Cooperre számítottam, nem a legújabb Passatra – fejtette ki meglepetten. Csak elmosolyodtam, tipikus pasi, azt hiszi, hogy a lányok, csak a kis autókat szeretik.
- Tessék – dobtam át neki a slusszkulcsot. – Amúgy szeretem az elegáns és gyors kocsikat – mondtam neki, mikor beszálltunk az autóba.
- Hova menjünk? – kérdezte kitolatva a parkolóba.
- Te vezetsz, te döntsd el. Amúgy sem tudok egy jó fagyizót sem.
- Hát, én tudok egy egész jót – mondta.
- Rendben, akkor menjünk oda – egyeztem bele. Krisztián nagyon élvezte a vezetést, látszott rajta. Mindenféle gombot kipróbált, olyan volt, mint egy kisgyerek, amikor új játékot kap.
- Ez az autó eszméletlen klassz – lelkendezett miközben leparkolt egy számomra ismeretlen cukrászda előtt. Belépve az ajtón, a pultban álló nő, barátságosan köszönt nekünk. – Megengeded, hogy neked is én válasszak fagyit? Érdekel, hogy kitalálom e az ízlésed.
- Persze, de ha olyat választasz, amit utálok, akkor neked kell megenned.
- Hát, legyen. Elvitelre szeretnék fagyit venni – fordult az eladó felé. – Szeretnék 6 gombóc rágósat. Zita mennyit eszik meg? – kérdezte tőlem.
- Hát, többnyire, amennyit lát. De elég lesz neki 3, szerintem.
- Rendben, akkor kérnék szépen, még 3 csokit. Nekem 4 gombóc vanília lesz. Szeretnék még 3 adag málnát is – kért végül nekem is, majd félve nézett rám. Én szinte tátott szájjal bámultam, hogy tökéletesen kitalálta, hogy mi a kedvencem, sőt még a mennyiséget is eltalálta. Fizetett és indultunk az autóhoz.
- Félelmetes vagy – mondtam még mindig döbbenten. – Zita mondta vagy honnan tudtad, hogy a málna a kedvencem?
- Megérzés – kacsintott rám. – Vezethetek hazafele is? – kérdezte kisfiús féloldalas mosollyal.
- Hááát… legyen – húztam az agyát. A dobozt, amibe a fagyi volt, hátra raktuk a kalaptartóra, majd elindultunk hazafele. Krisztián remekül vezetett. Bekapcsolta a rádiót.
- Ez Tomika? – kérdeztem, a rádió felé mutatva.
- Igen. Honnan tudtad? – most rajta volt a sor, hogy meglepődjön.
- Nem tudom, az egész szám olyan Tomikás – válaszoltam nevetve.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés