-hát a szokásos…
-aham. Jólvan –mosolyogtam és megittam a maradék kávémat.
-már nem vagy olyan, mint a fotózáson. –mondta bizonytalanul
-mármint? –néztem rá kérdőn, ő pedig zavarában a földet nézte. –jaa. Ami a bunkóságom illeti…bocsi, csak olyan hirtelen bukkantál fel…
-nem kell magyarázkodnod. Részben az én hibám is.
-és mi a helyzet barátnő téren? –vigyorogtam
-semmi. Most még semmi. De talán jobb is egyelőre…nem olyan rossz így egyedül sem. –mosolygott. –már teljesen elfelejtettem, ameddig itt voltál te.
-hát 2 és fél hónap az már viszonylag soknak számít. –dőltem hátra a széken. Visszapörgettem az időt a fejemben…arra az estére, amikor a fotózásom volt. Igazából csak én nem vallottam be talán magamnak, hogy még ugyanúgy szükségem volt rá… már csak ha barátként is, de nem akartam elveszíteni.
-nekem lassan mennem kell… -törtem meg az alig két perces csendet.
-hát akkor menjünk. –állt fel, és kikísért. –hazavigyelek? –ajánlotta fel
-azt megköszönném. –mosolyogtam. A kocsi mellett egy egész kis csapat tini gyűlt össze, mire odaértünk. Egy-két lány szúrós, mások kíváncsi tekintettel néztek rám.

-és ők most…? –kérdeztem már út közben.
-benne volt egy klipben a kocsi…-sóhajtott
-ja értem. –mosolyogtam. 5 percen belül már az utcánkba kanyarodtunk be, és álltunk meg a házunk előtt. Kiszálltam a kocsiból, és velem együtt Krisztián is így tett, majd megállt velem szemben.
-bekísérhetlek? –mosolygott ártatlan szemekkel
-ha szeretnél…-mondtam és kinyitottam a kaput. Krisztián lezárta a kocsit, és követett be az udvarba. Amikor beléptünk a lakásba Krisztián elindult automatikusan a konyha felé és pedig a cipőmtől való megszabadulás után követtem. Kinyitotta a hűtőt és körbenézett, hogy vajon mit talál
-van itthon valami…áháá. –emelte ki a tálcán lévő sütit és vágott magának és tányérra pakolta a szeleteket.
-khm…az ott az enyém… -húztam arrébb a tányért, ő pedig felemelte a fejét, és egymás szemébe néztünk. A távolság köztünk alig volt pár centi. Krisztián leheletét az arcomon éreztem, feje pedig közeledett az enyémhez. Ajkai az enyémet súrolták. Bár ebből akár baj lehet, félve, de visszacsókoltam.

„Megmagyarázhatatlan az érzés, amit kivált belőlem. Mikor tekintetem végigsiklik rajta, kiráz a hideg. Mikor hozzám ér, érintése perzseli a bőrömet. Mikor megcsókol egyszerre árad a testemből a forróság és egyszerre remegek. Olyan bizonytalannak tűnik minden, felfoghatatlan és egyben értelmetlen az egész. Mégis szükségem van rá, mert akarva-akaratlanul szeretem…”

-ezt nem kellett volna…. –mondtam halkan. Eltoltam magamtól, és a földet néztem. Gyors, nagy léptekkel elindultam az ajtó felé, Krisztián pedig utánam. Kinyitottam, majd be is zártam utána az ajtót, és nekidőltem. Este a tv előtt ültem, mikor csöngettek. Már sötét és hideg is volt, ezért pulcsiban, kulccsal és telefonnal (világítás a kulcslyukhoz) indultam ki.
-szia szívem – köszönt boldogan Zsolti, miközben bejött.
-hát te? –mosolyogtam és megpusziltam. Ő a falhoz tolt, és megcsókolt.
-hát én?! –nevetett – itt alszom –vigyorgott
-jó hogy szóltaál… -húztam a szám, majd megpusziltam.
-nem is örülsz?
-dehogynem –öleltem meg majd elindultam a szobám felé.
-várj csak. –szólt utánam
-mondd. –fordultam vissza.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés