Az elkövetkező hetekben sokszor éreztem úgy, hogy már jobban vagyok. Ezt az érzést azonban kezdte elhomályosítani az, hogy minden nap fulladásos rohamok jöttek rám. Előfordult, hogy csak úgy, a semmiből, hirtelen jött az egész. Összerándultam, nem kaptam levegőt, szorított a tüdőm, kidülledt a szemem, nem éreztem a kezemet. Máskor pedig, ha valami rossz történt, valaki úgy szólt hozzám, bántón, nem túl kedvesen, akkor ugyanolyan hirtelen fulladni kezdtem. Féltem már kocsiba ülni, tömegközlekedést sem választhattam. Taxival mentem munkába, pszichológushoz. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lett velem, amíg el nem mentem kivizsgálásra. Semmi. Semmi? Semmi! Akkor mitől vannak a fulladásos rohamok?
- Ezt úgy nevezik, hogy pánikbetegség - mondta a pszichológusom. - Sokan évekig szenvednek úgy tőle, hogy nincsenek tudatában a problémának. Pedig terápiával, gyógyszeres kezeléssel a felépülés gyorsabbá tehető. Ajánlom, hogy ezt vedd be – nyújtott felém egy receptet –, minden nap háromszor, étkezés előtt.
- Azt nem tudod, mi válthatta ki? – kérdeztem, bár sejtettem…
- A félelmed. Tudom, hallani sem akarsz a rendőrségről. De ha továbbra is attól félsz, hogy az a srác a lányoknak halálos adagot fog eladni, akkor tönkre teszed magadat. Nem lehetne valahogy megoldani, hogy csak őt juttasd börtönbe, s Richárd neve fel se merüljön?
- Ha látnék erre megoldást, már régen megoldottam volna – ráztam a fejemet.
Nem láttam a megoldás szikráját sem… Emili egyelőre kómában feküdt, így attól nem kellett tartanom, hogy bármit is elárul. Viszont a lelki problémáim ezzel nem oldódtak meg…

- Miért vagy mostanában olyan bánatos? – lépett oda hozzám egyik nap Nici. Továbbra is remekül játszotta sorozatbeli szerepét. Nem volt vele baj.
- Sok gond gyötör, nehéz volna felsorolni - sóhajtottam.
- Ha bármikor szeretnél beszélgetni, ráérek a forgatások után, de akár közben is, ha úgy van - ajánlotta fel.
- Kedves tőled, de a felvételek után én sosem érek rá - ráztam a fejemet.
- Áhh, értem. Ahogy gondolod – azzal elment. Úgy éreztem, kicsit megbántódott. Nem akartam én ennyire zárkózott lenni, de a pánikbetegség a fél életemet elvette. Senkit nem mertem közel engedni magamhoz. Talán egy valakit tudtam volna… De ő most is a kórházban volt Emilivel. Csak forgatni jött be időnként... Néha felhívtam Richárdot, de sokat nem segített. Azt hajtogatta, hogy felejtsem el végre azt a lányt és Emilit is. Éljem tovább az életemet. Mintha mi sem történt volna. Viszont én képtelen voltam rá.
Különben is, Nici folyamatosan flörtölt Andrissal. Már teljesen nyíltan bájologtak egymással. Andris folyton valami vicceset mondott, Nici erre harsányan kacagott, és amikor csak tehette, megérintette őt. Akármi is történt Alexa és köztem, nem éreztem fairnek, hogy ezt teszi vele a srác. Legalább ne mindenki szeme előtt! Természetesen senki figyelmét nem kerülhette el ez a nyílt enyelgés. S egyik nap…
- Elegem van! – Alexa száguldott át a stúdión dúlva-fúlva. Nici és Andris a szerepük szerint éppen egy ölelkezős-csókolózós jelenetre készültek…
- Ennyi volt! Kiszállok! Ha Nicikét nem rúgjátok ki, akkor én megyek! – jelentette ki. Rémülten néztem a rendezőre. Éreztem, hogy szúrni kezd a tüdőm, izzad a tenyerem… Szédülés lett úrrá rajtam. Reménykedve néztem a férfira...
- Akkor menjen – mondta ki, s én összeestem. Tompa zajok, kiáltások a fülemben, de a tudatomig nem jutottak el… Semmi másra nem emlékszem, csak a fehér kórházi ágyra, s Lexám aggódó tekintetére, amikor felébredtem végre.
- Azt hittem, megőrülök – mondta. – Ott feküdtél, magatehetetlenül! – sírni kezdett. – Az orvosok azt mondták, szervi bajod nincsen. Mondd el, kérlek, tudom, hogy van itt valami más! – fogta meg a kezemet, miközben a lepedőre hullottak krokodilkönnyei. Fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el neki. Vajon most már mellettem lesz? Nehezen bíztam meg benne a történtek után...
- Nem tehetem – nyögtem végül. Nehezemre esett beszélni, mintha be lettem volna nyugtatózva.
- Kérlek – könyörgött, és megszorította a kezemet. Felnéztem rá. Könnyezni kezdtem.
- Pánikbeteg vagyok – robbant ki belőlem.
Zokogás tört fel a lányból, míg én teljes nyugalommal néztem őt. Nem mondom, hogy élveztem, ahogy szenved, de jó érzés volt tudni, hogy valójában mennyire szeret engem. Hiszen így kikészítette a betegségem. Megölelt, szorosan, én visszaöleltem őt, amennyire tudtam. Nem voltam éppenséggel erőm teljében. Ahogy végül elengedett, s kinyitottam a szememet, a pszichológusomat láttam az ajtóban.
- Rita – lépett oda az ágyhoz –, ennek véget kell vetni. Én már kevés vagyok ehhez.
- Minek? – pislogott Alexa.
- Rita azért jár hozzám, hogy elfeledje, ami azzal a lánnyal és Emilivel történt - közölte a pszichológusom.
- Én azt hittem, már túl vagy rajta! – kiáltott fel csodálkozva Alexa. – Miért nem mondtad el? - kérdezte szemrehányóan.
- Mert nem voltunk olyan jó kapcsolatban – mondtam. – Szerinted bízhattam volna benned? - húztam fel a szemöldökömet.
- Nem tudom – vont vállat. – És most, mi lesz?
- Beszélek Richárddal. Ki kell tenni a srácot, meg kell ölni, lecsukatni, bármi - sorolta pszichológusom.
- Nem! – szóltam közbe. – Akkor mindenkit lebuktat! Végünk lesz! - pánikoltam.
- Látsz más megoldást? – nézett rám. – A fiúk egyébként merre vannak?
Mintegy végszóra Andris feje jelent meg az ajtóban.
- Szóval te is felébredtél – és bejött, de csak pár lépést. Alexa úgy nézett rá, mint aki mindjárt megöli. – Emili öt perce magához tért. A rendőrségre akar menni - közölte a srác. Összenéztünk.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.01.13. 20:42 Moncsi21 jó lett, kíváncsi vok, h hogy fogod folytatni, és jobbulást :D

2012.01.13. 16:41 mircsi55 Hajaj!! Na ez itt az izgalom. Nem gondoltam volna,hogy Rita pánikbeteg,de te mindig meg tudsz lepni. Richárdot megértem miért nem szeretné beköpni. Na,de ez a véletlen egybeesés,hogy Emili akkor ébred fel,amikor Rita?! Hát.. ez kicsikét számomra vicces.:D Emili biztos rohan a rendőrségre,nem fogják leállítani őt.